Családom a messzi Bereg megyéből származik, ahol természetes volt az énekszó minden helyzetben. Nagyszüleim is „éneklő” emberek voltak, repertoárjukon népdaloktól az operarészleteken keresztül a zsoltárokig, templomi énekekig minden megtalálható. A hetvenes évek végén, már óvodás gyermekként a helyi Pávakör aktív tagja voltam, jártuk a megyét és valamennyi dalukat megtanultam. Vasárnaponként a templomi orgonamuzsika és az áhítatos ének elbűvölt, megababonázva hallgattam és nem untatott pár éves korom ellenére sem hanem felemelt, messze a világ fölé..
Általános iskola előtt felköltöztünk Budapestre és folytatódtak a zenei élményeim, zeneiskolába kerültem és zongorázni kezdtem. A lelki nevelést is szívükön viselték Szüleim, Édesanyám Theológiát végzett, mindennaposak voltak a közös imádságok és éneklések. Vasárnaponként a közeli Törökbálinti Református Gyülekezetbe jártunk, én és a testvéreim a gyermek istentiszteleteken vettünk részt. Ezeken az alkalmakon kezdett lelkünkben kialakulni az igazi Hit és a közeledni akarás Istenhez és az Ő Igéjéhez.
Az említett gyülekezetben hosszú ideig „szárazon” dicsőítettük Istent énekhangjainkkal, míg egyik alkalommal – mivel zeneiskolába jártam és már elég jól zongoráztam- a lelkész megkért, nem ülnék-e be a néma harmónium mellé, és segíteném a gyülekezetet. Remegő ujjakkal kísértem a hívek énekét. Akkor, azon a vasárnapon valami megérintette a lelkemet és hiszem, az Isten adott minden azt követő vasárnapon erőt, hitet és tehetséget ahhoz, hogy rendszeresen a harmónium mellett ülhettem és azt a tálentumot amit Tőle kaptam, az Ő dicsőségére, szolgálatára fordíthassam.
Nyolcadikos koromban a lelkész és Szüleim bíztatására, hogy tudásomat egyházi téren is kezdjem tökéletesíteni, a Budapesten is induló, a Dunamelléki Egyházkerület nyári Kántorképző Tanfolyamára iratkoztam be, ahol Máté János bácsi keze alatt, négy nyáron át tartó munka eredményeként, harmadikos „Bartók Konzisként” 1994-ben Kántori Oklevelet szereztem. Ettől kezdve egészen 2005-ig a törökbálinti gyülekezet állandó kántora és a zenei élet vezetője lettem és szolgáltam a gyülekezetet. Időközben orgona került a harmónium helyére, új templom épült, így új hangszeren, új helyen dicsőíthettem az Istent kántori szolgálatommal, zenész életemmel.
Visszatekintve, évről évre a budapesti Theológia falai között eltöltött három hét alatt, kántorképzősként közelebb kerültem az egyházzenéhez, és közelebb kerültem Istenhez a
hitben is. Kitűnő tanároktól, pedagógusoktól, még kitűnőbb egyházzenészektől tanultam, akik mind jobban bevezettek az egyházzene csodálatos világába. Közülük megemlíteném Takaró Mihályt, Bódiss Tamást, Berkesi Sándort akiktől karvezetést, Draskóczy Lászlótól zeneelméletet, Vizi Istvántól orgonaismeretet és hymnologiát, Hajnal Ildikótól és Borsos Esztertől gyülekezeti éneket tanultam, Máté János pedig, aki a magyarországi református kántorképzés ügyét hosszú évtizedekig vállán hordozta és szívén viselte, szeretett „János bácsink” korál-és orgonajátékot tanított nekem. Akkori tanítványai, köztük én is és Kortársaim, és az Ő növendékei olyan hozzáállást, munkabírást, lelkületet, hitet, elkötelezettséget láthattunk meg általa és tanulhattunk tőle, amely minden idők keresztyén, és zenész embereinek követendő példát állított!
Kántorvizsgám megszerzése utáni nyáron, 1995-ben János bácsi szeretettel hívott és várt engem immár tanítani a kántorképzőbe, ami nagy megtiszteltetés volt számomra, hiszen épp hogy felvételt nyertem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol folytattam konzervatóriumi tanulmányaimat. Ebben az intézményben 1999-ben szereztem diplomát zongoristaként, zongora szakon.
Máté János bácsi 1998-ban bekövetkező halála után a budapesti kántorképzés életében komoly szakadék keletkezett, és megfogalmazódott közöttünk: mi lesz most, hogyan tovább?? Hogyan tovább János bácsi nélkül??
De miért is nevelt ki bennünket Máté János, hűséges növendékeit, fiatal nemzedéket, ha nem azért, hogy folytassuk minden körülmények között amit Ő abbahagyott? Az Isten a kilátástalan helyzetben velünk volt, hátramaradt fiatal Kollégákkal, elkötelezett egyházzenészekkel, kántorokkal, és megmutatkozott a folytatás lehetősége, és az a megkezdett, felbecsülhetetlen munka nem maradt abba, hanem azóta is töretlen hittel és lelkesedéssel, néha akár elcsüggedve is, nehézségek között, de a kántorképzés, az igényes egyházzene, a gyülekezetek zenei életének ügyéért dolgozunk. Dolgozom én, és minden elkötelezett zenész Kollégám, mind a mai napig.
Sokan azóta már családosak, nagycsaládosak vagyunk, mégis mindig úgy tervezünk és úgy igazítjuk, úgy alakítjuk a hivatásunkat, munkánkat, magán- és családi életünket hogy a nyárból három hét az egyházzenei szolgálaté lehessen. A növendékek számára a tanulásé, a tanárok számára a tanításé, de mindezek fölött az Istennek való szolgálaté, hiszen azt a
feladatot kaptuk onnan fentről, hogy a ránk bízott tálentumot gyarapítsuk, hogy „hű szolgák legyünk akire sokat bíztak. Minden egyes kántorképzős tanuló, tanár, zenész, ki-ki a maga szolgálatának helyszínén, akár a harmónium mögött, az orgonapadon, a hangversenypódiumon, a katedrán, a gyülekezet tagjai között, vagy a gyülekezeti kórusban, bárhová is állította az Isten: a rábízottakkal hűen gazdálkodjon és ha eljön az idő, méltóan adhasson számot ebben a földi létben megtett, Isten Országáért való munkálkodásáról. Egy idézettel zárom: „sem próféta, sem prófétának a fia nem vagyok, de kiválasztott engem az Isten”
Hiszem, ez küldetés számomra!